Hangszereink

Jáde fehér színű acél nyelvdob

15 hangos, c hangolású ütős hangszer. Tiszta hangjával kiválóan alkalmas meditatív hangulat megteremtésére, relaxációra. Hangja éteri, megnyugtató lehetővé teszi, hogy rátaláljunk és elmerüljünk a belső békénkben. Elég az ütőkkel megérinteni a hangszer nyelvét és szó szerint ömlik belőle a kellemes zene. Ez annak a ténynek köszönhető, hogy a nyelvek az ütközések során rezonálnak és vibrálnak körülöttünk.

Djembe dob

A dzsembé (djembé, jembe, jenbe, djimbe, jimbe, vagy dyinbe) Nyugat-Afrika, azon belül is a mande népek tradicionális ütőhangszere, ám mára már egész Nyugat-Afrikában megtalálhatjuk. Eredete a mandinka népcsoport kovácsaihoz, a numukhoz köthető. A dzsembé széles körben való elterjedésének egyik oka lehet, hogy a numuk i. sz. 1000 körül a mai Guinea, Szenegál, Mali és Burkina Faso területeiről szétszóródva Nyugat-Afrika más népeivel is kapcsolatba kerültek, akiknek dobkészítési tudásukat átadhatták.

Többféle fafajta is alkalmas a dobtest elkészítésére, legtöbbször a lenke vagy iroko fajtát használják. Figyelembe kell venni a fa korát, szellemével pedig meg kell beszélni, alkalmas e arra, hogy a belőle készült dobon keresztül a szellemek hangja és ereje megjelenjen. A régi időkben még az sem volt mindegy, hogy esős évszak volt-e, vagy száraz, mikor a fát kivágták, kora reggel volt-e, vagy az este közeledett.

Azt mondják három szellem van a dzsembében: A fa szelleme, amelyből a dobot faragták, az állat szelleme, amelynek bőre az ütőfelületet adja, valamint a dobkészítő mesteré, akinek szakmai tudása nélkül dob nem készülhet Afrikában. Igazából mesterembertől függ, hol találunk igazán jó hangszert.

Jellegzetes hangzását elsősorban lentről fölfelé szűkülő, majd hirtelen kiöblösödő, hengeres formájának köszönheti, mely trópusi kemény fából készül, és egy fából faragott. Tetejére általában erős kecske-, vagy borjúbőrt feszítenek, (régebben zebra, vagy antilopbőrt is) és lényegében ez adja a dob igazi, különleges „dzsembé” hangzását.

Taisógoto

A taisógoto (大正琴) vagy Nagoja hárfa egy japán húros hangszer. A név a Taisó-korszakból (1912–1926) származik, amikor a hangszer először megjelent. Kelet-Afrikában is honosodott, gyakran Taishokoto néven.

A Taisógoto-t 1912-ben fejlesztette ki Morita Goró zenész Nagojában. Azzal az ötlettel állt elő, hogy az írógép mechanikáját egy műszerrel kombinálja,  billentyűket használ a húrok lenyomására, hogy megváltoztassa hangmagasságukat. 

Jellegzetes hangja a varázslatos Japán zenei világ egyik meghatározója. Ha megszólal a hangszer, azonnal elrepít bennünket egy hófödte hegycsúcsokkal körülölelt,  virágzó cseresznyefákkal teli, érintetlen,  mesés vidékre. Ennek a hangszernek a hangja sokunknak segít abban, hogy mélyen a szívünkbe menjünk és  megtaláljuk legnagyobb kincsünket, a belső békénket.

Indiai harmónium

Az indiai harmónium, kézi harmónium, samvadini, peti („doboz”) vagy vaja, gyakran csak harmóniumnak hívják, egy kicsi és hordozható, kézzel pumpált nádorgona, amely nagyon népszerű az indiai szubkontinensen. A hang harmonikára vagy más fújtatós aerofonra emlékeztet. 

A nád-orgonák a 19. század közepén érkeztek Indiába, valószínűleg misszionáriusokkal vagy kereskedőkkel. Idővel az indiai kézművesek úgy alakították át őket, hogy lábpedálosak legyenek, de megalkották a kisebb, hordozhatóbb kézi változatot is.

Ez a kisebb indiai harmónium gyorsan népszerűvé vált a 19. és 20. század indiai zenében. Széles körben használták a templomokban és nyilvánosan játszott indiai vallási zenékhez is. Az indiai harmóniumot ma is széles körben használják a szikhek, hinduk, muszlimok és buddhisták olyan vallási műfajokhoz, mint a qawwali, a ghazal, a kirtan és a bhajan. Dél-Ázsiában a harmóniumot leggyakrabban énekesek kísérésére használják.

Tanpura

A tánpúrá (dévanágari: तानपूरा) vagy tambura egy indiai pengetős hangszer, hosszú nyakú lantféleség. Kialakításában és hangzásában hasonlít a szitárhoz. Négy vagy öt húrja van, melyeket a dallam móduszának alaphangjára és kvintjére hangolnak, és folyamatos, finom pengetésével megszakítás nélküli tonális keretet ad a darabhoz.

Az indiai klasszikus zenében a dhrupad-énekeseket kíséri, leggyakrabban oly módon, hogy valamennyi húrját fogás nélkül pengetik, s ezzel a háttérben gyakorlatilag a teljes hangrendszer állandóan szól.

A hangszer neve a perzsa تنبور (tanbūr) szóból származik, ahol a hosszú nyakú lantok csoportját jelöli.